Vízenkullogó citromos kifli

Szeretek új dolgokat és régi-új recepteket kipróbálni.  Általában ha vendégségben vagyok valahol és ízlik a feltálalt étel, akkor elkérem a receptet is. Viszont csak úgy, hogy hallok egy családi süteményről, de magam nem kóstolhatom meg. Nos ilyenkor egyik fülemen be, a másikon ki. Hacsak nem kelti fel valamiért az érdeklődésemet. Így voltam ezzel a recepttel is, amit anyósom hozott nekünk, amikor meglátogatott bennünket. Dicsérte, hogy milyen finom volt, amikor a nagyi készítette valamikor. A férjem is csatlakozott a dicsérők táborához. De önmagában ez még nem elég ahhoz, hogy nekiálljak magam is elkészíteni, hisz náluk sosem kóstoltam. Viszont ahogy olvastam az elkészítési módját, hogy vízben kell keleszteni...Ez egyből felkeltette az érdeklődésemet. Hallottam már a vízenkullogóról, de sosem próbáltam még ki. Nos, ha már receptem is volt, a sütire nosztalgiával emlékező családtagok is, a múlt héten nekiálltam. Bár a lecke fel volt adva, hiszen egy gyerekkori emléket kellett volna előcsalogatnom úgy, hogy az nem a sajátom volt. Azért megpróbálkoztam vele.

A sütemény tésztája nagyon érdekes volt, ahogy először a konyharuhába tekerve lemerült a víz aljára, majd félóra elteltével feljött a felszínre és egy óra elteltével gyönyörűen megdagadva várta a folytatást. Ekkor először nem igazán tudtam, hogy álljak neki, mert a tészta széle ragacsos volt és elég puha, abban az állapotban nehezen kezelhető. Az interneten olvasgattam hozzá tanácsokat, hogy más vízenkullogó receptekben cukorba mártják, azzal váltják ki a lisztet, megcsavarják és úgy sütik ki. Ekkor a cukor karamellizálódik a tetején és attól egy plusz ízt kap.

Az receptemben viszont a kifliket sütés után még plusz porcukorba kell forgatni, ezért furcsának találtam volna, ha sütés előtt is abban nyújtottam volna ki. Így mértékkel adagoltam hozzá lisztet, csak annyit, hogy már formázható massza legyen. Amikor kisült, citromlébe mártogattam és utána jött az édes porcukor. Ezután pedig a kóstolás. 

Az eredmény: a tészta hihetetlenül porhanyós, könnyű lett, viszont a citrom ízt, amit a recept elolvasása után elképzeltem, alig lehetett érezni. Kiváncsi lennék, hogy a nagymama annak idején ezt hogy varázsolta elő, hiszen akkoriban a citrom igencsak luxusterméknek számíthatott. Lehet, hogy nem is citromot facsart ki, hanem mondjuk bolti citromléhez jutott hozzá és annak intenzívebb íze volt? Vagy lehet, hogy a tésztájába került még reszelt citromhéj? Csak találgatni tudok. Legközelebb mindenesetre lehet, hogy a cukros-karamelles verziót próbálom ki. A képzeletemben már meg is jelent egy brióshoz hasonló ízvilág. Hogy a megvalósítás után ebből mi fog megvalósulni? Ez lehet, hogy majd egy következő bejegyzés tárgya lesz.

Hozzávalók (kb. 40 darabhoz):

17 dkg vaj (az eredeti receptben zsír)

250 ml tejföl (igény szerint a végén)

300 g liszt

15 g élesztő

100 ml tej

3 tojás sárgája

egy csipet só

1 evőkanál cukor

A díszítéshez: 1 citrom kifacsart leve és porcukor ízlés szerint

Elkészítés:

Az élesztőt a langyos tejben a cukorral felfuttatjuk. A tojássárgát a vajjal habosra keverjük, majd beletesszük a lisztet, a felfutott élesztőt és a tejfölből annyit, hogy gyenge tésztát tudjunk belőle gyúrni.  Enyhén lisztezett konyharubába tekerjük, kis batyut készítünk belőle, amit fakanállal rögzítünk egy hideg vízzel töltött lábas tetejére úgy, hogy a tészta érjen le a víz aljára. Mivel én fél adagból dolgoztam, már félóra után fejött a víz tetejére, de ráhagytam még egy jó félórát, csak azután vettem ki a vízből és kezdtem vele dolgozni. Amíg ragacsosnak éreztem, óvatosan tettem hozzá egy kevés lisztet. Ezután kilapogattam és egyenlő darabokra vágtam, amikből kb. 6 cm-es kifliket formáztam. 180 fokos sütőben 20 perc alatt aranybarnára sütöttem. Még forrón citromlébe mártottam majd porcukorban forgattam meg.